Barta Edit

2006-ban végeztem az ELTE BTK magyar-esztétika szakán. Egyetemi tanulmányaim során több színház- és táncesztétika szemináriumot is hallgattam, illetve "kutatásokat" végeztem a különböző előadóművészetek és a filozófia kapcsolatáról. A különböző hazai színházi irányzatok közül leginkább az alternatív színjátszás, a tánc és a mozdulatművészetek érdekelnek.

 

Az Orkesztika Alapítvány szervezésében január második hetében ismét megrendezésre került a 8. Szóló Tánc Nemzetközi Fesztivál és 6. Duó Tánc Nemzetközi Fesztivál. A fesztivál az évek során nemzetközivé nőtte ki önmagát, a közönség a magyar tehetségek mellett idén német, lengyel, orosz és amerikai táncosokkal is találkozhatott. A túljelentkezések miatt a produkciók egy előzsűriztetésen mentek keresztül, így a fesztivál versenyprogramjába végül bekerült darabok egy szakmai szűrő után kerültek a közönség elé. Ezeket láthattuk január 11-14. között a MU Színházban, melynek első két napját magam is figyelemmel kísérhettem.

A MU Színház büféjében egy kedves rasztás fickó fogad minket forralt borral, miközben az előtérben videófelvételeket láthatunk a korábbi évek anyagából. (Később kiderül, hogy az ingyenes forralt bor mindenkinek jár...) = Megtörténik a ráhangolódás. A színházterembe jutva sem kell csalódnunk, mindkét nap kitűnő humorú műsorvezető-tolmács-konferansziék vezetik fel a produkciókat, így a családias-barátságos fesztiválatmoszféra is adott. Ezek után nézzük magukat a táncelőadásokat.
A versenyprogramba a fesztiválszervezők ars poetica-ja alapján olyan koreográfiák kerültek, melyekben megtalálható "az új minőségre, az alkotó gondolkodásra, az egyéni hangvételre való törekvés." Hogy melyik táncos mennyiben tudott ezen igényeknek megfelelni, s ezzel együtt a nézők tetszését is elnyerni - azt hivatalosan a közönség- és a zsűridíjazottak listája mutatja. A két este alatt látott koreográfiák bennem elsősorban a táncelőadások felépítettségére, megalkotására vonatkozó kérdéseket vetettek fel. Eddigi táncélményeim alapján a zene, a fények, a látvány elrendezését inkább szekundertényezőnek tekintettem, ami ráépül a koreoráfiára, s nem a mű létének feltételeként. Épp ezért egyfajta műhelytanulmány is volt e két nap számomra, hogy honnan indul egy önálló táncos karrier, milyen egyéni próbálkozásokból növi ki magát egy táncos? Mivel a szervezők döntése alapján a szóló produkciókra egyenként hat perc, a duókra kilenc perc jutott, nem lényegtelen hát a kérdés: mi az, amit hat illetve kilenc percben a táncos megmutathat önmagából?
A két nap folyamán látott koreográfiák alapján az a nézői vélemény formálódott meg bennem: egyedül sokkal nehezebb a közönség számára is közvetíthető és élvezhető darabot létrehozni. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb táncos eleinte valamilyen társulatban próbál szerencsét, s csak a későbbiekben "jut el" a szóló est és a saját koreográfia szintjére. A szólóelőadások - mind a saját koreográfiák, mind a mások által koreografált darabok - igen heterogénnek mutatkoztak; volt olyan táncos, aki mindenfajta technikát és módszert bemutatott, amit az évek során tanult, ám voltak olyanok is, akik a táncmozdulatokat egészen háttérbe szorító műveket alkottak. (Ez egy újabb kérdést exponál: hogyan kapcsolódik a kortárs tánc más előadói műfajokhoz?) Az egyéni koreográfiák esetében felmerülő problémák közé tartozott, hogy hat perc egyszerre rövid és hosszú is a táncos egyéniség megmutatására. Jellemző "hibának" számított még az "egyéb" előadói eszközök, így a színészi képességek eltúlzott használata - melynek következtében gyakran monotonná vált egy-egy ilyen előadás: percekig a földön fetrengeni vagy énekesnőket imitálni nem túl szerencsés, ha az embernek ebben a hat percben kell elnyerni a néző és a zsűri tetszését. (Persze a másik út sem túl egyszerű: hat percben a létező összes technikát megmutatni, amit eddigi életünk során elsajátítottunk.) A közismert tény, hogy egy jó zene képes kevésbé értékes produkciókat is feljavítani, ezen az estén is beigazolódott.
Míg a szólóprodukciók inkább a tánc lírai oldalát képviselték, a duók dinamikusabbak, olykor humorosak és ironikusak voltak. A duók közül az orosz páros előadását, a Hair-t emelném ki; a szórólap szerint az etűd témája álmaink, vágyaink megvalósulásának kérdése, szükségünk van-e vágyaink megvalósulására? ("This is a story of 2 people, who live in everyone. The story about their struggling with each other, about their wishes, riches and dreams. The story about the sense of our wishes. Our dreams come true. But do we really need them?") A két táncos mimikájával, ruháikkal a chaplin-i burleszk filmkockáit idézték fel, pantomimjátékukkal a profi színészek, mozgásukkal az orosz balett világát, így valósítva meg az irónia táncszínházi változatát: komoly téma, könnyed, humoros formába öntve. (Ők lettek egyébként a fesztivál közönségdíjazottai duó kategóriában.) Ugyanez mondható el a német női párosról is, akik Being Women for two bodies című performance-ukkal szintén a mozgásművészet humorteremtő oldalát villantották fel.
A duó és a szólóeladások atmoszférája közti eltérés talán abban keresendő, hogy duó előadásokban a táncos helyzetét megkönnyíti a másik test jelenléte, a másik test mozgása - itt nem egyetlen ember áll a középpontban, hanem maguk az emberi kapcsolatok, illetve azokon keresztül maga az emberi természet. A szólóelőadások esetében azonban egyvalamire koncentrálódik a figyelmünk: az ember belső világára. Ez az, amit igen nehéz, szavak nélkül, a test mozgása révén átadni a nézők számára, s hogy valóban sikeres legyen az érzelemátvitel, ahhoz hosszú évek munkája szükséges.
E két nap alatt kitűnt számomra: a magyar táncélet folyamatosan termeli utódjait, s lehet sejteni, hogy kiknek a nevét fogjuk hallani az elkövetkezendő pár évben.

Kadlót Nikolett

1986-ban születtem Salgótarjánban. Harmadik éve tanulok a PPKE BTK esztétika-kommunikáció szakán.
Érdeklődöm a művészetek iránt, különösen a kortárs irodalom és a színház érdekel. Az egyetemen folyó Kreatív Írás Program, valamint a Bárka Színház Hajónapló Műhelyének keretén belül foglalkozom tollforgatással. Emellett hobbi szinten rajzolok, drótszobrokat készítek, hegedülök, írok és mentorkodom.

 

Esték a tánc hatása alatt
"Minden esemény szubjektív:
nem azt jelenti, ami történik,
hanem amit számodra jelent."
(Richard Bach)

Szokatlan világ - a csend megannyi módon frigyre lép a mozdulattal. A testek önálló életre kelnek; elrejtve a szellemet, felerősítve az érzékeket. Sajátos, rendkívül egyéni vallomásokat látunk a tánc, a mozgás szeretetéről. Érzem, magam is alig maradok veszteg a helyemen.

Január 12. péntek

Az Orkesztika Alapítvány 2000 óta rendezi meg Szóló Tánc, s 2002 óta Duó Tánc Fesztiválját. A fesztivál lehetőséget teremt minden alkotónak, hogy művészi elképzeléseit bemutassa, valamint arra, hogy a produkciók szakmai és közönség-visszajelzést kapjanak az önálló alkotó munka fejlesztéséhez.
A fesztivál második napján vagyunk, a közönség rutinosan veszi magához a kivételesen finom forralt bort, majd kevéssel nyolc után kezdetét veszi a műsor. Szavazócédulákkal a kézben fészkelődünk a székben, hallgatva a konferansziét, ki ma este egy folyamatos önkritikájával dacoló fiatalember. Minden este hét produkció vetekszik a nézők és a zsűri kegyeiért. A mai nap a női előadóké.
Pam-flet - Férfibőrbe bújva avagy hogyan látja a házasságot, s a nemek ádáz és örök küzdelmét a nő. A probléma klasszikus voltát alátámasztja a zene, mely kiszámíthatatlanságával végigjátszik az érzelmek skáláján Gúnnyal fűszerezett véleménynyilvánítás: női dacossággal szemlélt férfiúi öntudat, s a kettő közössége a tánc formanyelvére komponálva. Lengyel előadók, a duó egyik tagja, Paulina Swiecanska az est későbbi részében szólóval is bemutatkozik (Rejtély).
Képzlelet (picture-image-trove) - "Képzelet, mert egy születő, alakuló dolog lehetőségeinek végtelen tárháza. Lelet, mert minden, ami nem tartozik bele egy erkölcsi normába, az kóros és káros. Kép, mert egy-egy esemény felvillanásából ismerhetjük meg az egész kezdetét."
Mi lenne, ha saját képzeletünk szülötte, ki először oly kedves nekünk, egyszercsak helyünkre lépne? Vagy csak jogos helyét bitorolja? Ki képzel kit? Álom és valóság határmezsgyéjén súrlódunk. Finom, nőies gondolatok elegáns feketében.
When the last candle is blown out... (Amikor az utolsó gyertya kialszik...) - Sajátos zenei világgal alátámasztott emberi vívódás a végsőkig. Gyermeksírás, babakocsi kerekei csikorognak a hófehér kavicson. Minden nagyon letisztult. Gördül, gördít magával ugyanúgy, ahogyan a térben tovatűnő gumilabdák teszik. Katarzyna Sitarz jól megkomponált előadásában teljesen betáncolja a teret. Őrület és valóság, álom és ébrenlét mezsgyéjén hajszolva.
Being women for two bodies (Nőnek lenni két testre) - Humorral kendőzött aspektusa egy sokat vizsgált kérdéskörnek - mit rejt egy női lélek? Az összetartozást szimbolizáló közös szoknya kimeríthetetlen lehetőségeket biztosít a tér bemozgására. Mint egy köldökzsinór a női szerepek között - anya és gyermeke; démoniság és szűziesség; eszményi nő és háziasszony. A két osztrák előadóhölgy üde, fiatalos produkciójával hamar a közönség szívébe lopja magát.
Csapda (Catch) - Mit tennénk, ha csapdába esnénk? Egy mindennapi érzés, helyzet egyszerű megmutatkozása vizuálisan és akusztikusan megerősítve. Minden Varga Boglárka egy pontban rögzített lábfejére koncentrálódik, melyet kiszabadítani igyekszik. A kötöttségek adta lehetőségekből való építkezés, gátlásaink felrúgásának mítoszából ad egy szeletet.
Room without doors (Szoba ajtók nélkül) - Keserű jelenet az elveszettségről. Minden elemében jól megkomponált előadás, egy fiatal lány (Rókusfalvy Lili) útkeresése. Mindenhonnan találni kiutat, még egy ajtók nélküli szobából is.
Mystery (Rejtély) - Paulina Swiecanska szólótánca, a lengyel fesztivál egyik nyertese. Szenvedélyes, energikus példázat mozdulatokban a kiszolgáltatottságról.

2007. január 13.

Rutinnal foglalom el helyemet a közönség soraiban. Ezen az estén is izgalmas előadásokat láthatunk. Gondolkodtatnak, megnyugtatnak a produkciók.
HANGulatOK (TONE-tone) - "Minden esemény szubjektív: nem azt jelenti, ami történik, hanem amit számodra jelent." (Richard Bach)
Akusztika és kinetika - egy nő és egy hegedű egymásrautaltsága fejeződik ki Richlyné Bulkai Gyöngyvér szólójában.
Head to head - A könnyed mozgású duó ellentétek dialektikájára épülő előadása annak továbbgondolásán alapszik, hogy mi történik két idegen találkozásakor? Hogyan kerülünk közel egymáshoz, hogyan közeledünk ösztöneink segítségével tájékozódva? Úgy, mint az állatok, kik fejük összedörgölésével fejezik ki rokonszenvünket? Amit szavak nélkül, mozdulatokkal is el lehet mondani egy születő kapcsolatról, azt ez az alkotás megteszi.
Belül kinyitom (Open inside) - A Tedd az arcod a fénybe című alkotás párja. Ez esetben Vostenák György a koreográfus, s Buday Enikő ad elő. Teljesen leköti a figyelmet a mozdulatokon át sugárzó progresszív alkotásmód, gondolkodásmód. Szerzői tánc, melynek üzenete kicsit a produkcióba zárva marad. Talán ez is volt a cél. Hadd mormogjon csak magában.
Cross City Space (Keresztező város-űr) - Eredeti ötlet, a jellegzetes hétköznapi ember mozdulatait elkölcsönözve tükröt tartani a közönségnek. A dán páros Stan és Pant idézi meg előttünk. Mégis, mintha magunkat látnám inkább, ahogy felszínes, tudatalatti gesztusok hálójában imbolygunk az utcán naponta dolgunk után sietve.
Trambulin -Olyan letisztult alkotás ez, mint a táncos Szilágyi Erzsébet hófehér ruhája. Áttetsző és selyem. Magával ragadó mozgásvilág szemtanúi lehetünk, hol, mint egy alkalmi trambulin lebegtet minket a véletlen. Együtt hintázunk a létben.
Kör - háromszög (Circle - triangle) - Zene és mozgás, tánc meghitt, elszakíthatatlan egymásra hangoltságának kifejezése. Két barát, kolléga a színpadon. A hangok és a test reakcióinak kollegiális viszonya. Szokatlan duó, egy passzívnak tűnő szaxofonos, s egy energiával telt táncos személyében.
"Waiting For..." (Várni) - A női lélek fekete bugyra ím kiborul. Előttünk minden, ami benne van. Magdalena Radlowska drámai monológja szavak nélkül, érzékletesen. Minden mozdulatban magára ismer valaki.