SzólóDuó
Fesztivál 2007
8.
Szóló Tánc Nemzetközi Fesztivál
és 6. Duó Tánc Nemzetközi Fesztivál
"a nyílt pályázati rendszerrel működő nemzetközi táncfesztivál"
8th
Solo Dance International Festival
and 6th Duo Dance International Festival
"Working on the basis of an open competition system"
Kritikák a
Hajónapló Műhelytől
| |
Barta
Edit
/Bárka Hajónapló Műhely/
|
SzólóDuó
Táncfesztivál 2007
(2007. január 8-15.)
|
| 
Barta
Edit
2006-ban
végeztem az ELTE BTK magyar-esztétika szakán. Egyetemi
tanulmányaim során több színház- és táncesztétika szemináriumot
is hallgattam, illetve "kutatásokat" végeztem a különböző
előadóművészetek és a filozófia kapcsolatáról. A különböző
hazai színházi irányzatok közül leginkább az alternatív
színjátszás, a tánc és a mozdulatművészetek érdekelnek.
|
Az Orkesztika
Alapítvány szervezésében január második hetében ismét
megrendezésre került a 8. Szóló Tánc Nemzetközi Fesztivál
és 6. Duó Tánc Nemzetközi Fesztivál. A fesztivál az
évek során nemzetközivé nőtte ki önmagát, a közönség
a magyar tehetségek mellett idén német, lengyel, orosz
és amerikai táncosokkal is találkozhatott. A túljelentkezések
miatt a produkciók egy előzsűriztetésen mentek keresztül,
így a fesztivál versenyprogramjába végül bekerült darabok
egy szakmai szűrő után kerültek a közönség elé. Ezeket
láthattuk január 11-14. között a MU Színházban, melynek
első két napját magam is figyelemmel kísérhettem.
A MU Színház büféjében egy kedves rasztás fickó fogad
minket forralt borral, miközben az előtérben videófelvételeket
láthatunk a korábbi évek anyagából. (Később kiderül,
hogy az ingyenes forralt bor mindenkinek jár...) = Megtörténik
a ráhangolódás. A színházterembe jutva sem kell csalódnunk,
mindkét nap kitűnő humorú műsorvezető-tolmács-konferansziék
vezetik fel a produkciókat, így a családias-barátságos
fesztiválatmoszféra is adott. Ezek után nézzük magukat
a táncelőadásokat.
A versenyprogramba a fesztiválszervezők ars poetica-ja
alapján olyan koreográfiák kerültek, melyekben megtalálható
"az új minőségre, az alkotó gondolkodásra, az egyéni
hangvételre való törekvés." Hogy melyik táncos
mennyiben tudott ezen igényeknek megfelelni, s ezzel
együtt a nézők tetszését is elnyerni - azt hivatalosan
a közönség- és a zsűridíjazottak listája mutatja. A
két este alatt látott koreográfiák bennem elsősorban
a táncelőadások felépítettségére, megalkotására vonatkozó
kérdéseket vetettek fel. Eddigi táncélményeim alapján
a zene, a fények, a látvány elrendezését inkább szekundertényezőnek
tekintettem, ami ráépül a koreoráfiára, s nem a mű létének
feltételeként. Épp ezért egyfajta műhelytanulmány is
volt e két nap számomra, hogy honnan indul egy önálló
táncos karrier, milyen egyéni próbálkozásokból növi
ki magát egy táncos? Mivel a szervezők döntése alapján
a szóló produkciókra egyenként hat perc, a duókra kilenc
perc jutott, nem lényegtelen hát a kérdés: mi az, amit
hat illetve kilenc percben a táncos megmutathat önmagából?
A két nap folyamán látott koreográfiák alapján az a
nézői vélemény formálódott meg bennem: egyedül sokkal
nehezebb a közönség számára is közvetíthető és élvezhető
darabot létrehozni. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb
táncos eleinte valamilyen társulatban próbál szerencsét,
s csak a későbbiekben "jut el" a szóló est
és a saját koreográfia szintjére. A szólóelőadások -
mind a saját koreográfiák, mind a mások által koreografált
darabok - igen heterogénnek mutatkoztak; volt olyan
táncos, aki mindenfajta technikát és módszert bemutatott,
amit az évek során tanult, ám voltak olyanok is, akik
a táncmozdulatokat egészen háttérbe szorító műveket
alkottak. (Ez egy újabb kérdést exponál: hogyan kapcsolódik
a kortárs tánc más előadói műfajokhoz?) Az egyéni koreográfiák
esetében felmerülő problémák közé tartozott, hogy hat
perc egyszerre rövid és hosszú is a táncos egyéniség
megmutatására. Jellemző "hibának" számított
még az "egyéb" előadói eszközök, így a színészi
képességek eltúlzott használata - melynek következtében
gyakran monotonná vált egy-egy ilyen előadás: percekig
a földön fetrengeni vagy énekesnőket imitálni nem túl
szerencsés, ha az embernek ebben a hat percben kell
elnyerni a néző és a zsűri tetszését. (Persze a másik
út sem túl egyszerű: hat percben a létező összes technikát
megmutatni, amit eddigi életünk során elsajátítottunk.)
A közismert tény, hogy egy jó zene képes kevésbé értékes
produkciókat is feljavítani, ezen az estén is beigazolódott.
Míg a szólóprodukciók inkább a tánc lírai oldalát képviselték,
a duók dinamikusabbak, olykor humorosak és ironikusak
voltak. A duók közül az orosz páros előadását, a Hair-t
emelném ki; a szórólap szerint az etűd témája álmaink,
vágyaink megvalósulásának kérdése, szükségünk van-e
vágyaink megvalósulására? ("This is a story of
2 people, who live in everyone. The story about their
struggling with each other, about their wishes, riches
and dreams. The story about the sense of our wishes.
Our dreams come true. But do we really need them?")
A két táncos mimikájával, ruháikkal a chaplin-i burleszk
filmkockáit idézték fel, pantomimjátékukkal a profi
színészek, mozgásukkal az orosz balett világát, így
valósítva meg az irónia táncszínházi változatát: komoly
téma, könnyed, humoros formába öntve. (Ők lettek egyébként
a fesztivál közönségdíjazottai duó kategóriában.) Ugyanez
mondható el a német női párosról is, akik Being
Women for two bodies című performance-ukkal szintén
a mozgásművészet humorteremtő oldalát villantották fel.
A duó és a szólóeladások atmoszférája közti eltérés
talán abban keresendő, hogy duó előadásokban a táncos
helyzetét megkönnyíti a másik test jelenléte, a másik
test mozgása - itt nem egyetlen ember áll a középpontban,
hanem maguk az emberi kapcsolatok, illetve azokon keresztül
maga az emberi természet. A szólóelőadások esetében
azonban egyvalamire koncentrálódik a figyelmünk: az
ember belső világára. Ez az, amit igen nehéz, szavak
nélkül, a test mozgása révén átadni a nézők számára,
s hogy valóban sikeres legyen az érzelemátvitel, ahhoz
hosszú évek munkája szükséges.
E két nap alatt kitűnt számomra: a magyar táncélet folyamatosan
termeli utódjait, s lehet sejteni, hogy kiknek a nevét
fogjuk hallani az elkövetkezendő pár évben.
|
| . |
| |
Kadlót
Nikolett
/Bárka Hajónapló Műhely/
|
Szólóduó
2007
8. Szóló Tánc Nemzetközi Fesztivál
és
6. Duó Tánc Nemzetközi Fesztivál
2007. január 11-14. MU Színház |
| 
Kadlót
Nikolett
1986-ban
születtem Salgótarjánban. Harmadik éve tanulok a PPKE
BTK esztétika-kommunikáció szakán.
Érdeklődöm a művészetek iránt, különösen a kortárs irodalom
és a színház érdekel. Az egyetemen folyó Kreatív Írás
Program, valamint a Bárka Színház Hajónapló Műhelyének
keretén belül foglalkozom tollforgatással. Emellett hobbi
szinten rajzolok, drótszobrokat készítek, hegedülök, írok
és mentorkodom.
|
Esték
a tánc hatása alatt
"Minden esemény szubjektív:
nem azt jelenti, ami történik,
hanem amit számodra jelent."
(Richard Bach)
Szokatlan
világ - a csend megannyi módon frigyre lép a mozdulattal.
A testek önálló életre kelnek; elrejtve a szellemet,
felerősítve az érzékeket. Sajátos, rendkívül egyéni
vallomásokat látunk a tánc, a mozgás szeretetéről. Érzem,
magam is alig maradok veszteg a helyemen.
Január
12. péntek
Az
Orkesztika Alapítvány 2000 óta rendezi meg Szóló Tánc,
s 2002 óta Duó Tánc Fesztiválját. A fesztivál lehetőséget
teremt minden alkotónak, hogy művészi elképzeléseit
bemutassa, valamint arra, hogy a produkciók szakmai
és közönség-visszajelzést kapjanak az önálló alkotó
munka fejlesztéséhez.
A fesztivál második napján vagyunk, a közönség rutinosan
veszi magához a kivételesen finom forralt bort, majd
kevéssel nyolc után kezdetét veszi a műsor. Szavazócédulákkal
a kézben fészkelődünk a székben, hallgatva a konferansziét,
ki ma este egy folyamatos önkritikájával dacoló fiatalember.
Minden este hét produkció vetekszik a nézők és a zsűri
kegyeiért. A mai nap a női előadóké.
Pam-flet - Férfibőrbe bújva avagy hogyan látja
a házasságot, s a nemek ádáz és örök küzdelmét a nő.
A probléma klasszikus voltát alátámasztja a zene, mely
kiszámíthatatlanságával végigjátszik az érzelmek skáláján
Gúnnyal fűszerezett véleménynyilvánítás: női dacossággal
szemlélt férfiúi öntudat, s a kettő közössége a tánc
formanyelvére komponálva. Lengyel előadók, a duó egyik
tagja, Paulina Swiecanska az est későbbi részében szólóval
is bemutatkozik (Rejtély).
Képzlelet (picture-image-trove) - "Képzelet,
mert egy születő, alakuló dolog lehetőségeinek végtelen
tárháza. Lelet, mert minden, ami nem tartozik bele egy
erkölcsi normába, az kóros és káros. Kép, mert egy-egy
esemény felvillanásából ismerhetjük meg az egész kezdetét."
Mi lenne, ha saját képzeletünk szülötte, ki először
oly kedves nekünk, egyszercsak helyünkre lépne? Vagy
csak jogos helyét bitorolja? Ki képzel kit? Álom és
valóság határmezsgyéjén súrlódunk. Finom, nőies gondolatok
elegáns feketében.
When the last candle is blown out... (Amikor az utolsó
gyertya kialszik...) - Sajátos zenei világgal alátámasztott
emberi vívódás a végsőkig. Gyermeksírás, babakocsi kerekei
csikorognak a hófehér kavicson. Minden nagyon letisztult.
Gördül, gördít magával ugyanúgy, ahogyan a térben tovatűnő
gumilabdák teszik. Katarzyna Sitarz jól megkomponált
előadásában teljesen betáncolja a teret. Őrület és valóság,
álom és ébrenlét mezsgyéjén hajszolva.
Being women for two bodies (Nőnek lenni két testre)
- Humorral kendőzött aspektusa egy sokat vizsgált kérdéskörnek
- mit rejt egy női lélek? Az összetartozást szimbolizáló
közös szoknya kimeríthetetlen lehetőségeket biztosít
a tér bemozgására. Mint egy köldökzsinór a női szerepek
között - anya és gyermeke; démoniság és szűziesség;
eszményi nő és háziasszony. A két osztrák előadóhölgy
üde, fiatalos produkciójával hamar a közönség szívébe
lopja magát.
Csapda (Catch) - Mit tennénk, ha csapdába esnénk?
Egy mindennapi érzés, helyzet egyszerű megmutatkozása
vizuálisan és akusztikusan megerősítve. Minden Varga
Boglárka egy pontban rögzített lábfejére koncentrálódik,
melyet kiszabadítani igyekszik. A kötöttségek adta lehetőségekből
való építkezés, gátlásaink felrúgásának mítoszából ad
egy szeletet.
Room without doors (Szoba ajtók nélkül) - Keserű
jelenet az elveszettségről. Minden elemében jól megkomponált
előadás, egy fiatal lány (Rókusfalvy Lili) útkeresése.
Mindenhonnan találni kiutat, még egy ajtók nélküli szobából
is.
Mystery (Rejtély) - Paulina Swiecanska szólótánca,
a lengyel fesztivál egyik nyertese. Szenvedélyes, energikus
példázat mozdulatokban a kiszolgáltatottságról.
2007.
január 13.
Rutinnal
foglalom el helyemet a közönség soraiban. Ezen az estén
is izgalmas előadásokat láthatunk. Gondolkodtatnak,
megnyugtatnak a produkciók.
HANGulatOK (TONE-tone) - "Minden esemény szubjektív:
nem azt jelenti, ami történik, hanem amit számodra jelent."
(Richard Bach)
Akusztika és kinetika - egy nő és egy hegedű egymásrautaltsága
fejeződik ki Richlyné Bulkai Gyöngyvér szólójában.
Head to head - A könnyed mozgású duó ellentétek
dialektikájára épülő előadása annak továbbgondolásán
alapszik, hogy mi történik két idegen találkozásakor?
Hogyan kerülünk közel egymáshoz, hogyan közeledünk ösztöneink
segítségével tájékozódva? Úgy, mint az állatok, kik
fejük összedörgölésével fejezik ki rokonszenvünket?
Amit szavak nélkül, mozdulatokkal is el lehet mondani
egy születő kapcsolatról, azt ez az alkotás megteszi.
Belül kinyitom (Open inside) - A Tedd az arcod
a fénybe című alkotás párja. Ez esetben Vostenák György
a koreográfus, s Buday Enikő ad elő. Teljesen leköti
a figyelmet a mozdulatokon át sugárzó progresszív alkotásmód,
gondolkodásmód. Szerzői tánc, melynek üzenete kicsit
a produkcióba zárva marad. Talán ez is volt a cél. Hadd
mormogjon csak magában.
Cross City Space (Keresztező város-űr) - Eredeti
ötlet, a jellegzetes hétköznapi ember mozdulatait elkölcsönözve
tükröt tartani a közönségnek. A dán páros Stan és Pant
idézi meg előttünk. Mégis, mintha magunkat látnám inkább,
ahogy felszínes, tudatalatti gesztusok hálójában imbolygunk
az utcán naponta dolgunk után sietve.
Trambulin -Olyan letisztult alkotás ez, mint
a táncos Szilágyi Erzsébet hófehér ruhája. Áttetsző
és selyem. Magával ragadó mozgásvilág szemtanúi lehetünk,
hol, mint egy alkalmi trambulin lebegtet minket a véletlen.
Együtt hintázunk a létben.
Kör - háromszög (Circle - triangle) - Zene
és mozgás, tánc meghitt, elszakíthatatlan egymásra hangoltságának
kifejezése. Két barát, kolléga a színpadon. A hangok
és a test reakcióinak kollegiális viszonya. Szokatlan
duó, egy passzívnak tűnő szaxofonos, s egy energiával
telt táncos személyében.
"Waiting For..." (Várni) - A női lélek fekete
bugyra ím kiborul. Előttünk minden, ami benne van. Magdalena
Radlowska drámai monológja szavak nélkül, érzékletesen.
Minden mozdulatban magára ismer valaki.
|
| . |
| |
Szántai
Edina
/Bárka Hajónapló Műhely/
|
Monológok
és párbeszédek mozgásszínháza |
| 
Szántai
Edina
1979-ben
születem Mosonmagyaróváron. Ezzel az eseménnyel véget is ért
a várossal való kapcsolatom, ugyanis Debrecenben nőttem fel.
Aztán onnan is továbbálltam, és most Budapesten élek. Elvégeztem
pár oskolát: lehetnék magyar-tanár, média-pedagógus, művelődési
menedzser vagy zenész. Nem vagyok. Színházat csinálok. Voltam
bábszínházi, kőszínházi, alternatív színházi tag. Végeztem
színházrendező szakot, középfokon. Most a saját társulatommal,
a Szöveg Színházzal dolgozom. Újabban a Bárka Színház Hajónapló
Műhelyében tanulok írni. Meg gondolkodni. Színházról, írásművészetről,
magamról. Úton vagyok, kialakulóban.
|
Az Orkesztika Alapítvány 2000 óta
rendezi meg a Szóló Tánc Nemzetközi Fesztiválját, 2002 óta
a Duó Tánc Nemzetközi Fesztiválját. A nyílt pályázati rendszerrel
működő táncfesztivált idén január 8-15. között rendezték
meg a Mozdulatművészeti Stúdióban, valamint a MU Színházban.
Szólót táncolni olyan lehet, mint mikor a színész monológot
mond. Akár önálló est, akár egy nagyobb lélegzetvételű előadás
része, akár csupasz színpadon történik meg, akár tárgyak
övezte környezetben, mindekképpen hitvallás, a belső gondolatok
ideje.
A
SzólóDuó Fesztiválon rövid lélegzetvételű, mindössze hat-nyolc
perces szösszeneteket láthatunk, s az előre meghatározott
játékidő következtében felbomlik a tartalom és forma kényes
egyensúlya. Az alkotások többnyire formai megoldásokból
állnak, a tematika ötletek sorára korlátozódik, s a táncosok
ezeket az ötleteket jelenítik meg a mozgás formanyelvének
eszközeivel. Úgy érezzük magunkat, mint a munkabemutatók
alkalmával, ahol a kiforratlanság és lezáratlanság érezhető
a produkción, ezért úgy tekintünk a fesztivál előadásaira
is, mint egy első megnyilatkozásra, amelynek a jövőben lesz
folytatása. Ebben az írásban a versenyprogram harmadik napjának
eseményeit foglaljuk össze.
Richlyné
Bulkai Gyöngyvér HANGulatOK című produkciója már
címével is felhívja a figyelmet. Hangulatok, vagy ha úgy
tetszik, Hangok. A színen a táncos és egy hegedű. A hegedű
mint a vágyak tárgya, amit meg kell szerezni. Bulkai akár
egy vadállat, úgy járja körbe, keríti be, végül ejti el
a hangszert. A zsákmány védtelen, nem képes menekülni. Talán
ha tudna, sem tenné, hiszen a zene a hangszer testébe van
bezárva mindaddig, míg valaki birtokba nem veszi, és meg
nem szólaltatja. Mintha a táncos magát a zenét vadászná
le, hogy a hangok és mozdulatok által hangulatokat közvetítsen,
beteljesítve mindkettejük sorsát.
A
Vostenák György által koreografált Belül kinyitom
a mesék habos-bájos világát idézi meg. Buday Enikő jelmeze
piros és zöld színű, puffos ujjú, népies hangulatú viselet.
Nem is értjük igazán, hogy milyen kontextusban van a megjelenés
az előadott koreográfiával, mert a tánc a női és férfi attribútumok
közti átjárhatóságról, a férfi és női szerepek közti hasonlóságról
szól. Másképpen: a nőiségben rejlő férfiasságról, valamint
a férfilétben jelenlévő nőiségről. A gyermeki kort idéző
jelmez sehogy sem illik a képbe. Az improvizációs elemekből
felépülő tánc motívumai érdekesek, a hímnikus felet jelképező
bot néhol a táncosnőből nyúlik ki, mintha egy testrésze
volna, néha különálló életet él, mintha az a bizonyos másik
volna, akit fel kell deríteni, meg kell érteni.
Az
este egyik legszebb produkciója a Szilágyi Erzsébet által
koreografált és táncolt Trambulin. Szilágyi mint
egy tünékeny álom, úgy jelenik meg fehér jelmezében. Vibráló,
ide-oda cikázó mozgásától, szarvacskákba fonott hajától
lepkeszerű jelenéssé válik, aki élvezi, hogy egy tágas réten
játszadozhat egyik virágról a másikra huppanva. Finom mozdulatai
kecsessé teszik táncát, ami -hála a belülről sugárzó energikusságnak
és az akrobatikus elemeknek- mégsem veszít dinamizmusából.
Ötletes az előadás lezárása is: Szilágyi egész egyszerűen
kiugrik a színpadról. A be nem fejezett mozdulat ekképp
kerekíti le a történetet: az egész világ egy nagy játszótér,
a játék sohasem ér véget.
Az
esti műsorban a Waiting For... az első olyan szóló,
amelynek története kidolgozott. A táncos-koreográfus Magdalena
Radlowska egy kokott küzdelmét mutatja be. Egy olyan nőét,
aki saját nőiségétől is megszabadulna, csakhogy megtisztuljon,
hogy kiszabaduljon abból az életformából, amelynek ő maga
is szenvedő alanya. Attól a pillanattól kezdve, hogy színpadra
lép, nemcsak jelene van, hanem múltja is. A közhelyesnek
tűnő gesztusok, mint a cigaretta meggyújtása a sötétben,
a ballonkabátban való megjelenés, majd az abból kibontakozó
harsány, erotikus nőiség ebben az összefüggésben mégsem
tűnik elcsépeltnek vagy kimódoltnak. Az ismert jelrendszert
ugyanis minduntalan felborítja, méghozzá olyan formai megoldásokkal,
amelyek a színházban nem megszokottak. Szép példája, ahogy
feltapad a horizontra, háttal a közönségnek, mintha egy
ágyon feküdne, vagy mintha strihelne, és szégyenében elfordulna
mindazoktól, akik látják őt. A mozgások gesztusértékűek,
számtalan asszociációsort indítanak el.
Ha
a szólótánc a monológhoz hasonlatos, akkor a duett egyfajta
párbeszédhez, dialóghoz. A táncosok közti viszony mindig
nagyon intim. De mi történik akkor, ha a kettős egyik tagja
nem táncos? Az este folyamán erre is láthattunk példát.
Az
amerikai Christina Towle által megálmodott előadást a koreográfus
és Philipe Lebhar adják elő. A Head to Head az
egymás felé fordulás története. A hol párhuzamos, hol széthúzó
mozdulatok két ember útkeresését mutatják be. Az önmagunktól
való elfordulást, a másik felé való kitárulkozást folyamatként
szemlélhetjük, a huzakodást, kötélhúzást idéző mozdulatok
diszharmóniájától jutunk el két lélek harmóniáját jelentő
összefonódott mozdulatokig. Most csak egy testfelületen
érintkeznek, a fej egy pontján kapcsolódnak. Már nem válnak
el, de az összetapadásban is van valami széthúzás, elfordulás,
a tekintetek nem mindig kapaszkodnak egymásba. Az egymásra
találás még nem teljes.
A
humorral megalkotott Cross City Space (magyarul Keresztező
város-űr) az egyik kedvencem. A fiatal alkotók, Anna
Gabrielle Pearce és Soren Linding Urup mint Stan és Pan,
úgy jelennek meg a színen. A lány is fiúnak van öltözve,
huzentrógeres, nyakkendős jelmezük azonnal a burleszkek
bohózatainak világába repít. Kevés olyan táncszínházi előadást
látok, amely a nevetésre épít. A Cross City Space
az érvényesülés okán elkövetett garázdaságok tárháza, de
itt az egymás eltiprásáért küzdő felekre nem lehet haragudni,
ahogy nem lehet haragudni Stanra vagy Panra, Hacsekre vagy
Sajóra sem.
Végül,
de semmiképp sem utolsó sorban, szóljunk arról a kettősről,
mely leginkább közvetítette az alkotók közös koncentrációjának
folyamatát. A Déri András koreográfus és Bazsinka Mihály
zenész által előadott Kör-háromszög egyszerre játék
a térformákkal, és a zenei alakzatokkal. Az előadás az egymásra
figyelésből építkezik, az improvizációs elemek újabb impulzusokkal
gazdagítják a produkciót. Elhisszük, hogy amit látunk, az
itt és most születik. A táncos a hangok bűvöletében mozog,
a zenész a táncosért muzsikál. Az élő zene a nézőt is magával
ragadja. Az előadás jelen idejűsége és érvényessége megkérdőjelezhetetlen.
Érdekes és figyelemre méltó kezdeményezéseket láttunk ezen
az estén. Örömmel vettük, hogy a táncos előadások nem csak
a szakma érdeklődésére számíthatnak, szép számmal képviselteti
magát a nézősereg is. Reméljük, tovább folytatódik a fesztivál
hagyománya, jövőre is teret adva a fiatal táncosoknak, hogy
megmutassák, milyen gondolatok foglalkoztatják őket, s mennyire
képesek azokat mozgáskultúrájukkal kifejezni.
|
| . |
| |
Maul
Ági
/Bárka Hajónapló Műhely/
|
Egy,
két, tánc!
8. Szóló Tánc Nemzetközi Fesztivál és 6. Duó Tánc Nemzetközi
Fesztivál a MU színházban |
| 
Maul
Ági
Voltam
általános és középiskolás Pécsett, magyar, kommunikáció, dráma
-és színházelmélet szakos egyetemista Szegeden, és menedzserasszisztens
Budapesten.
Amióta megtanultam az ábécét, tanultam már írni alap-közép
és felsőfokon. Most épp a Bárka Hajónapló Műhelyben. Pedig
tudom, hogy, ha táncot nézek, legtöbbször rájövök, hogy feleslegesek
a szavak.
|
Végy
egy kis dohányfüstös félhomályt, adj hozzá fűszeres forralt
bor-illatot, néhány tucat tánckedvelő embert (izguló szülőket,
laza haverokat, hozzáértő szakmabelieket), egy négytagú
zsűrit, és magukat megmérettetni vágyó magyar és külföldi
fiatal táncosokat. Máris kész a SzólóDuó 2007.
Az alkotóelemek a negyedik napra láthatóan összeértek. A
forralt bor tömény illatát már a falak lélegezték ki, a
bárpultnál esélylatolgatók koccintgattak bizalmasan, számtalan
idegen nyelv zsongta be a nézőteret, Horváth Tamás konferanszié
gördülékenyen mutatta be a zsűrit magyarul és angolul (meg
is tapsoltuk őket magyarul és angolul), és ekkorra még a
lengyel versenyző nevét is megtanulta hibátlanul kiejteni
-amit honfitársai őszinte ujjongással fogadtak.
Jómagam
csak ezen az egyetlen napon vettem részt, mégis volt olyan
szerencsém, hogy halljam a a közönség, és a zsűri ajkáról
felszálló sóhajt. Azt a bizonyos sóhajt, amelyet a türelmetlen
várakozást megtörő, hirtelen beteljesülés szül, és amely,
mint utóbb kiderült a legjobb szóló táncos címet is meghozta
a horvát Bruno Isakovicnak, a Blind emotions című
szóló előadójának. Ő volt aznap este az első, akinek előadása
jóval több volt, mint egy ötlet gyakorlatsor-szerű bemutatása.
Nála éreztem leginkább, hogy nem kifelé táncol, hanem befelé.
És mégis (vagy épp ezért), ő tudta leginkább elérni, hogy
bevonódjam, vele együtt párhuzamosan éljem meg az eltáncolt
érzelmeket. Nem önmagát képviselte, hanem hat percnyi élménycsomagot.
Nehezen körvonalazható, ám a közönség lelkében ismerősen
visszhangzó érzelmeket. Arca legtöbbször nem is látszott,
árnyékban maradt, testének lassan átformálódó izomcsoportjai
néha elesett magába burkolózó állatkává, máskor erőt sugárzó
férfivá formálták.
Nem
éreztem hasonló fellélegzést a legjobbnak minősített In
Loving című duót látva. Az izraeli Saga Siguroardottir
koreográfiája, a holland Eva Maria Kupfer és Saga Siguroardottir
előadásában létrehozott ugyan két külön karaktert, akik
gyötrődnek, őrlődnek, közelednek és eltávolodnak. Láttam
a gyengéd törődést, és az elfordulást, de művinek, kitaláltnak
tűnt nekem táncuk.
Az
aznapi duó repertoárból mindkét másikat érdekesebbnek találtam.
Virág Melinda és Téri Gáspár igazi lírai élménnyel ajándékoztak
meg. Táncuk címe Altera pars, magyarul: A másik
érintett fél. Ahogy néztem a párost, arra gondoltam lehetne
a cím ez is: Másik megérintett fél. Valós, mély érzelmeket
táncoltak el, megérintették egymást nemcsak testileg, de
lelkileg is. Összefonódtak, puhatolták egymást, egyensúlyt
kerestek a másikban, másokon, a másik által. Mindezt versenytársaikhoz
képest, több magabiztossággal adták elő, az előadás egyszerre
volt érett, és finoman adagolt. Az Orkesztika Alapítvány
különdíjjal jutalmazta az alkotókat.
A
harmadik duó, az Androgynes is két fél egymás közötti
viszonyát vizsgálta. Ők egyértelmű, kézzelfogható jelét
adták a kettejük közti viszonynak, ugyanis mindvégig szájuknál
összetapadva táncoltak. Ami elsőre egy csókolózó szerelmespárnak
tűnt, az valójában a teljes összetartozás, az eggyé válás
megjelenítése. Az apró ötlet meglepő formációkat szült,
az összekapcsolódó törzsek körül kígyózó testek valamilyen
mitológiai lény képét idézték bennem. Zavart a magyar címként
szerepelő Hermafroditák szó, melyhez agyamban egy
fejlődési rendellenesség képei kapcsolódnak. Látványuk az
androgün szó ontológiai, mitikus jelentését juttatta eszembe.
Azt az elképzelést, miszerint nő és férfi valaha egységben
élt. Egy testben két lélek. Paulina és Thomas is épp ilyen
volt, amikor a színpadon először megláttam őket. Félmeztelen,
hosszú hajú alak állt háttal a közönségnek. Nem tudni, hogy
rejtőzik e mögötte valaki, és, ha igen, melyikük a fiú,
melyikük a lány.
Érzésem
szerint nehezebb dolga van a szóló táncosoknak. Duó esetén,
automatikusan létrejön valami színpadon: a partnerek közötti
kölcsönhatás, amely valamilyen szinten biztosan leköti a
nézőt. Kockázatosabb dolognak tűnik egyetlen szereplőként
olyat nyújtani a színpadon, ami sugározza a táncos személyiségét,
megmutatja tudását, és közvetít valami üzenetet is. Két
szólóelőadás (Meantime, Rift) valamilyen elvont
érzést próbált megjeleníteni. Az izlandi-holland, és az
amerikai-magyar produkció számomra megfoghatatlan maradt,
Damaris Verduijn, illetve Fülöp Ágnes mozdulatai nem álltak
össze fejemben egységgé.
Gábor
Júlia velük szemben egy nagyon is konkrét dolgot választott
mondanivalóul. A cím -Jaffa - meg is jelent a színpadon
egy szörpös üveg képében. Esetében nem kellett egy percig
sem gondolkozni, mi is a bemutatott szituáció. Már csak
azért sem, mert nemcsak testével, hanem verbálisan is kommunikálta,
hogy ő bizony egy nevetséges castingon teszi magát nevetségessé.
Bár belőlem is kuncogást váltott ki az előadás iróniája
és bája, mégis úgy éreztem, talán túl direkt eszközökkel
próbál hatni, amelyek ráadásul elterelték a figyelmet a
lényegről, magáról a táncról.
Pedig
a lényeg a tánc. A lényeg, hogy a szakma "öregjei" visszajelzést
kaphassanak arról, hol tart a tánc ma, és a fiatal táncosok
láthassák, helyes -e az út, amin elindultak. És ezért már
biztosan érdemes csinálni a fesztivált!
|
| . |
HAJÓNAPLÓ
MŰHELY
A Hajónapló Műhely
a Bárka Színházban működő, a színház által minimális támogatásban
részesülő, de a színháztól teljesen függetlenül létező, szabad műhely.
Két vezetője, tanára, Nánay István, színikritikus és Bérczes László,
a Hajónapló főszerkesztője 1996-ben abból a megfontolásból hozta
létre a műhelyt, hogy az kizárólag minőségi szempontok figyelembevételével
fiatal színházi szakírókat képezzen. Olyan fiatalokat, akik közvetíteni
tudnak a születőben lévő, új színházi nemzedék tagjai, azaz a fiatal
alkotók és nézők között. A színházi "nagy generációnkat",
a mai ötveneseket-hatvanasokat (Székely, Zsámbéki, Ascher, Ács,
Gothár, Valló, Ruszt...) követő űrt betölteni látszik egy fiatal
rendezői csapat (Novák, Bagossy, Zsótér, Pintér, Bodó, Balázs, Schilling...),
mely csapat az elkövetkező évtizedek meghatározója lehet. Velük
párhuzamosan azonban nem nőtt fel az a színházhoz értő kritikus
nemzedék, mely a "nagyokhoz" (Koltai, Szántó, Mészáros,
Csáki, Sándor L...) hasonló szakszerűséggel, de más, új szemlélettel
közelítene a színházhoz. Sokkal nyitottabb befogadói és közvetítői
attitűdre van szükség, mely képes felismerni és artikulálni a változóban
lévő, komplexebbé váló színházi nyelv jeleit, egyaránt fogékony
a hagyományos színházra és az alternatív, kísérleti tendenciákra,
és a kőszínházi produkciókat elfogadva, de azokon túllépve eredendően
kíváncsi a stúdiószínházi, táncszínházi és diákszínházi produkciókra
is.
Ezt szolgálja ez a műhely, mely egy szempontból alapvetően különbözik
a létező újságíró-stúdióktól: a 18-30 év közötti pályázóknak szigorú
felvételit kell teljesíteniük, viszont sikeres felvételi esetén
ingyen részt vehetnek a kétéves képzésben. A képzés három alapegységből
áll: dráma-, előadás-, íráselemzés. A hallgatók különböző műfajokat
tanulnak színikritikától portréig, interjútól a rövid szinopszisírásig.
Előadásokat, próbákat néznek, találkoznak az adott előadás rendezőjével,
tervezőjével, színészeivel, videón megismerkednek az elemzett dráma
más feldolgozásaival...
A Hajónapló Műhely munkája eredményes, hiszen az eddigi csapatokból
számos tehetséges fiatal pályára került (publikálnak a SZÍNHÁZban,
az Ellenfényben, a Zsöllyében, a Criticai Lapokban, a Hajónaplóban,
a Theatronban és néhány internetes kulturális folyóiratban: szinhaz.hu,
tancelet.hu, port.hu, prae.hu..., illetve sokan folytatják tanulmányaikat
a Színművészeti Egyetem dramaturg-szakán).
A Műhely tanárai nemcsak órákat tartanak, de nyári táborokat is
szerveznek (Zsámbék, Szolnok, Pula...), és már évek óta a műhelyesek
készítik a Magyar Stúdiószínházi Műhelyek Fesztiváljának fesztiválújságát,
valamint a Művészetek Völgye napilapját és az Országos Diákszínjátszó
fesztivál lapjait. A tizenegyedik évébe lépő tanítás, táborozás
lapkészítés az egész magyar színházi szakmának, benne a diákszínjátszásnak
biztosít utánpótlást. Ez utóbbi azért is fontos, mert a tapasztalatok
alapján a műhely tagjainak többsége (ha nem lesz belőle profi színikritikus)
diákcsoportokat vezet, tanít, diákfesztiválokat szervez, illetve
diáklapokat szerkeszt, sőt számosan fordulnak - éppen a Hajónapló
Műhely hatására - a drámapedagógia felé.
Vagyis a műhely egyszerre szolgál színházi szakképzést és pedagógusképzést,
vagyis szándékuk szerint a következő nemzedék szemléletét fordítja
a minőség, a szakszerűség és komplexitás irányába.
"A Hajónapló Műhely működését azért tartjuk fontosnak,
mert él bennünk az a naiv meggyőződés, hogy az elmúlt évtizedekben
a kulturális életet manipulatív módon meghatározó kommersz újságírás
és televíziózás a jövőben valamelyest háttérbe szorul majd, és bizonyos
teret nyerhet a szakszerűség. Ehhez azonban alapfeltétel, hogy a
szakmát alaposan ismerő fiatalokat képezzünk."
(Nánay István, Bérczes László)
|
|