Barta Edit

2006-ban végeztem az ELTE BTK magyar-esztétika szakán. Egyetemi tanulmányaim során több színház- és táncesztétika szemináriumot is hallgattam, illetve "kutatásokat" végeztem a különböző előadóművészetek és a filozófia kapcsolatáról. A különböző hazai színházi irányzatok közül leginkább az alternatív színjátszás, a tánc és a mozdulatművészetek érdekelnek.

A kortárs tánc iránt érdeklődők idén januárban ismét alkotóvágytól fűtött fiatal táncosok és koreográfusok „szólóduó” előadásaival találkoztak a MU Színházban. A tavalyi, szűk körben zajló megnyitót a szervezők barátságos hangulatú szakmai estre cserélték, melynek során korábban már díjazott táncosok (Réti Anna, Nagy Andrea, Gold Bea, Anna Piotrowska) vendégjátékát láthattuk. A 2005 óta nemzetközivé bővült seregszemlének ma - Prágában és Varsóban - két társrendezvénye is akad, ez lehet az egyik oka, hogy a 9. Szóló és 7. Duó Fesztiválon több külföldi alkotó vett részt, mint magyar. Írásomban olyan koreográfiákról számolok be, amelyek a versenyprogram első és utolsó napján felkeltették az érdeklődésemet.

Pawel Malicki első napon bemutatott koreográfiája, a 46 érzékeny, kifinomult alkotás. A három, zeneileg is elkülönülő részből álló darab egymástól eltérő táncnyelveket szólaltat meg. A 46 eredetisége elsősorban az előadás váltott dinamikájú, akrobatikus elemeket magába olvasztó mozdulatrendszeréből fakadt, amely mindvégig ellenpontozta a darabot kísérő klasszikus, majd elektronikus zenét. A táncosok minimálmozgásból építkező szinkrontánca az utolsó részben a lassú, apró emelésektől válik igazán széppé. Fegyelmezett táncuk az egymásra való odafigyeléstől telített. Ezzel az előadással Malicki, darab táncos-koreográfusa, és partnere, Agnieszka Muczyn méltó módon a legjobb duóprodukció díját nyerte el az idei fesztiválon.

Furcsa játékot űzött velünk az első napon Erdős Zsuzsanna Moksha című duókoreográfiája, amit az alkotó Balogh Jankával közösen adott elő. A moksha szanszkrit szó, melynek jelentése fölszabadulás, fölszabadítás. A darab mindvégig a „játékos komolyság” határán lebeg, amit a lányok öltözéke is szimbolizál; magasan zárt nyakú ruhájukat a derekukon vastag öv köti át, azonban effajta bezártságukat felszámolja a kontyukban rögzített, felfújt lufi, ami pajkosan lengedezik mindvégig a lányok feje fölött, még a kevésbé dinamikus pillanatokban is. Az ötlet a későbbiekben, egy hosszabb lélegzetvételű előadásban talán koncepcióvá válik az alkotó számára.

Ugyan az előző évekhez képest idén kevesebb magyar került be versenyprogramba, több visszatérő alkotóval is találkozhattunk. A tavalyi duó-díjazott, Buday Melinda idén szólókoreográfiát készített saját maga számára. Előadását nemcsak a zsűri, a Független Színházak Szövetsége is díjban részesítette, így az alkotó fellépési lehetőséget kapott a májusi III. Monotánc Fesztiválon. A Déli Álom hatalmas szenvedélyekkel sújtott alkotás, melyet a táncosnő mozdulatainak szépsége, és a tánc iránti odaadása tesz emlékezetessé, s nem ötletgazdagsága. Haraszti Adrienn neve idén kétszer is felcsendült a fesztivált látogatók számára. (Haraszti 2004-ben az Orkesztika Alapítvány különdíjában részesült, s azóta szinte állandó résztvevője a fesztiválnak.) Első este az Élet a tojáshéjon kívül című szólóját láthattuk, utolsó nap pedig Csere Zoltánnal közösen előadott, „Kijárat” című duókoreográfiáját. Mindkét alkotása érzelmektől vibráló, lírai, ugyanakkor dinamikus darab. Utóbbi zsűri- és közönségdíjas alkotás; ez ösztönözheti Harasztit egy markánsabb alkotói világ létrehozására - az „útonlevésre” előadásainak címe is utal -, ugyanis jelenlegi munkái főleg artisztikusságukkal teszik érdekessé darabjait. Önálló alkotóként lépett színpadra péntek este Dombi Kati, akit a közönség mostanáig főleg Goda Gábor társulatának előadásaiban láthatott. Közismert, hogy az Artus-os darabokat az előadók közösen hozzák létre, épp emiatt nagy érdeklődéssel vártam a táncosnő koreográfiáját. A Who are you azonban az Artusos szerepeit idéző montázsként (Sztélé, Rókatündérek) hatott.

A versenyprogram harmadik napján két, verbális eszközöket is alkalmazó szólót is láthattunk. Az amerikai koreográfus Lindsey Drury darabját, az Ez egy férfit - címével ellentétben - egy vaskoslábú nő, az osztrák Janina Sollmann adta elő. Sollmann testszínű ruhájának mellkasán filctollal festett mellszőrzet göndörödik. A nő mindvégig azt játssza, hogy ő férfi, sztereotip viselkedési módokat tipizál és figuráz ki. Egy kívülről érkező hang dirigál neki, s ő gépiesen végzi az utasításokat. Kis idő múlva azonban a parancsok összekeverednek benne, s mindennek az ellenkezőjét hajtja végre. A darab a mozgás és verbalitás viszonyában rejlő humorra épít, de nem több egy félbemaradt mondatnál. Katarzyna Sitarz No. 1-es tanulmányának hőse, Kristan Refslund szó szerint saját testrészeivel kerül bajba. A szinte teljes sötététségben előadott szólója után a közönség első sora elé lép, hogy bemutassa testrészeit, melyek segítségével a korábbi produkciót létrehozta; de prezentációja kudarcba fullad, folyamatosan összekeveri testrészeit. Kíváncsi lennék, hogy nézne ki az általa elmondott figura, ha papírra lenne rajzolva. A darabot leginkább a dán fiú színészi játéka tette felejthetetlenné számomra.

A díjazottak gálaestje közvetlenül a versenyprogram után, január 15-én volt látható a Millenáris Teátrumban. Jó hatással volt a helyszínváltás a díjazott munkákra, a Millenáris hatalmas terében igazi előadásokká váltak a MU Színházban főként munkabemutatónak tűnő alkotások. Ez leginkább az egyik különdíjas, Kateřina Korbova Szétválasztani című koreográfiájában mutatkozott meg. Korbova előadása élő példája volt annak, hogy mekkora jelentősége van az előadó koncentrált jelenlétének egy koreográfia sikerességében. Amitől az előadóművészetté válik. A cseh lány vasárnap este kénytelen volt háromszor nekifutni szólójának, miután több alkalommal is rossz zenét indítottak el a darabjához; az általa készített koreográfiát végigtáncolta, de előadása nem volt több puszta mozdulatok láncolatánál. Vasárnap és két nappal később, kedden ugyanazt a formát láttuk, de közel sem ugyanazzal a tartalommal; a lány teste zsinórként húzta magával s vezette végig figyelmemet a fénysávban, amire korábban képtelen volt. A lány a buddhista templomok gongjának ütemére végzett lassú mozgásában zene és tánc nem szétvált, hanem szorosan összefüggött egymással. Hatalmas fekete szoknyájának redőiben mintha tudás és szakralitás rejtőzött volna. Korbova az Orkesztika Alapítvány különdíjában részesült - a fesztivál "mozdulatművészethez legközelebb álló" produkciójaként.

Fehér Anna

.

A SzólóDuó jól szervezett fesztivál, egyszerre érződik rajta az alternatívok családiassága, és a magát komolyan vevő hivatalosság. Bár mindenki előtt nyitott a találkozó - talán a koreográfiák kötelező rövidsége miatt - nagy többségében fiatal, saját stílusukat próbálgató alkotók mutatkoztak be. Érdekes megfigyelni, hogy az előadók palettája szélesebb nemzetközileg, mint ahogy a hazai táncélet képviseltette magát. A prágai és varsói társfesztiválok életre segítésével a kelet-közép európai fiatal táncosok számbeli fölénye érzékelhető és üdvözlendő. A három napos versenyprogram után a nemzetközi zsűri és a közönség által kiválasztott és díjazott táncbemutatókat csak idézőjelesen nevezik a legjobbaknak. A fesztivál lényege ugyanis nem az ítélkezés, a verseny, hanem a megmutatkozás, az alkotás ösztönzése, a moderntánc sokszínűségének felmutatása. A kiemelt produkciók mustráját nem a MU Színházban - a fesztivál eredeti helyszínén -, hanem a talán elegánsabb, de mindenképp nagyobb és hidegebb Millenáris Teátrumban tartották. Ez a Gála az esszenciája az öt napos eseménysorozatnak.

Az est egy vendégprodukcióval kezdődődött: Bozsik Yvette, több mint tíz éves koreográfiáját a Hommage á Mary Wigman című tánctörténeti tisztelgést mutatta be. Ez a szólótánc többször is látható volt különböző fesztiválok színpadán, de méltó és kifejező kezdete a SzólóDuó Gálájának is. A Fesztivált működtető Orkesztika Alapítvány feladata nem csak a kortársak segítésére terjed ki, hanem a moderntánc történet ápolását is feladatának tartja. Mary Wigman német expresszionista táncos volt, a moderntánc alapító nemzedékének tagja. Az egyéniség vállalásának örömét hirdette munkásságával, egyetlen eltáncolható tárgynak az előadó saját személyiségét tartotta. A bujaságában is szikár és átlátható struktúrájú, expresszíven látványos Bozsik koreográfia nem a táncos saját individuumát fejezi ki, hanem egy valaha volt szabadság és küzdelmes önkeresés irányt mutató emlékét, árnyait idézi meg.

A kényelmesnél több szünettel tagolt gálaesten felváltva követték egymást a szólók és duók. A zágrábi születésű, most Hollandiában tanuló fiatal Bruno Isakovic tavaly elnyerte a fesztivál legjobb szólótánc díját. Idén szintén kiemelte a zsűri a Gondolatok kertje-...tél című koreográfiáját. Isakovic szuggesztív előadó, meztelen felsőtestén nyitottan csapkodó félhosszú kabátban határozott léptekkel érkezik a táncszőnyegre a közönség soraiból. Dinamikus szúrós mozdulatokkal körbetáncolja a nagy térbe belógatott villanykörtét, akár egy agresszív éjjeli lepke, aki lázad sorsa, a fény visszautasíthatatlan vonzása ellen. Aztán egyetlen mozdulattal levetve kabátját, szabad lesz. Megrántja a lámpát, hosszan leomlik a vezeték, most már a lepke irányítja a sorsát, a körtét a szájában tartja, a fénnyel táncol, majd a földre dobja a már alig pislákoló fényforrást. A közönség első sorai előtt csapong, kiszámíthatatlan mozgása is egy pilléé, ritka ez a közvetlen kontaktus a tánckoreográfiákban.

A Szétválasztani című szólót a cseh Kateřina Korbová koreografálta és táncolta, amivel elnyerte az Orkesztika Alapítvány különdíját: "a mozdulatművészethez legközelebb álló mű" címét. Az alig húsz éves táncosnő erőteljes alkata fekete hosszú ruhájában szinte démoni. A vörös fényben dervisek megszállottságával pörög, minden mozdulatáról leolvasható a zene, annak ütemében és hangulatában mozdul a teste. Mezítelen lába, és pontos mégis lágy mozdulatainak drámaisága a század elei táncosnők megszállottságát idézi.

Buday Melinda a tapasztalt előadók kicsiny táborát erősíti a fesztiválon, rögtön két díjat is kapott. A Déli Álom című koreográfiája zsűridíjas lett, és a Független Színházak Szövetségének különdíjában is részesült, így a III. Nemzetközi Monotánc Fesztiválon májusban a MU Színházban újra látható lesz az előadás. A romantikus hangzású ének és zene mellett a sárgás fénykarikák erősítik a mézes mediterrán hangulatot. Nemcsak teste, hanem hosszú haja is segítségére van a táncosnőnek az érzelmesség megjelenítésében. Az áramló, szökellő mégis precíz mozgássor mellett - a Limon technikának megfelelően - fontos még a test és tér pontosan megkonstruált viszonya, amelyet a fények fókuszálnak és segítenek.

A belga Claudio Stellato nem véletlenül nyerte el a közönségdíjat és a nézők szeretetét. Társulatával a Colectivo Fantasmaval közösen koreografált szólója a 240d bájos, humoros előadás. De ami az igazi nagyszerűsége, hogy a humora egyaránt fakad Stellato előadói kisugárzásából, és szinte követhetetlen tömörségű apró, csiklandozóan eredeti mozdulataiból. A színészként is dolgozó, cirkuszművészetet is tanuló táncos arca, tekintete kifejező és játékos, úgy fest, mintha a Belleville randevú című francia rajzfilmből lépett volna elő. De mozgása sem marad el kisugárzásától, a magával viaskodó, vitatkozó gesztikuláció tiszta tánccá, fura mozgássorrá alakul át. A kezdeti feszülten visszafogott pantomimra emlékeztető kézmozgás, kisebb elektro-boogie hullámzásba szabadul fel, végül ugrások, sóhajok, nyüszítések jelzik a táncosban kavargó feloldhatatlant. Mozgása groteszk, avagy egyenesen abszurd „párbeszéd egy idegennel” - ahogy Stellato fogalmaz. Az előadása lenyűgözően lehetetlen, mint egy egyszemélyes pas de deux, vagy mint maga a szólóduó.

Chikako Kaido japán koreográfus és Tsai-Chin Yu tajvani táncosnő nyerte el a szólótánc kategória fődíját. Mindketten a Távol- Keleten tanultak, majd a esseni Folkwang Hochschuleban végezték iskoláik, azóta a német modern tánc számos nagy koreográfusával dolgoztak együtt. A nevében is a koncentráltságot és puritánságot tükröző koreográfia: a Táncszóló egy tömény energiagömb. A törékeny Tsai-Chin Yu félmeztelen felsőtestét lehulló, szög egyenes ében hajával takarja, fekete selyemszoknya kavarog körülötte, ami lehetetlenné teszi mozgását. Megalázott nő látszatát kelti, akiről leszaggatták a ruhát, vagy egy japán horrorfilm kiszolgáltatott, de bármikor halálra rémítő szellemét. Térdel egyhelyben a harakiri pózában, vagy térdét átkulcsolva kuporog a színen. Felsőteste hajladozása alázatos, könyörgésre utal. Keze, törzse mozdulataiba összpontosul minden sötét energiája. Haja mindvégig takarja arcát, a föld felé fordítja tekintetét, míg az égnek meredő tenyere kér. Amikor felveti a fejét, az a vég, hátracsuklik, és úgy marad. A koncentráltsága meglenne hozzá, hogy akár kővé dermedjen. A táncosnő még a meghajlás közben is rendkívül szigorú, nem oldódik távolsága.

A duó előadások közül a zsűri díjazta, a még tanulmányait végző Marie Janečkovát és Martina Lukešovát, cseh táncosokat. A monológ szomorú vallomás, de szavak nélkül még szomorúbb című koreográfia kontakttáncon alapuló rövidke, de tetszetős előadás. A két lány furfangos helyzeteket teremt, karjukat szinte alig használva tartják meg, emelik egymást. A földön egymásba fűzött lábbal csúsznak előre, úgy összegabalyodnak, hogy nem lehet megkülönböztetni, hol kezdődik az egyik és végződik a másik. A rivaldafényben sütkérezve árnyékukkal is játszanak, a hátsó falon árnyuk egyetlen alakot formál. Aztán lassan szétbomlanak és egymástól tisztes távolságban, szomorú monológokat táncolnak tovább. Saját árnyékuk egyenesedik fel a hátuk mögött, de ez már egy másik történet kezdete, tehát az előadás vége.

Haraszti Adrienn koreográfiája a közönségdíjat és a zsűri díját is megkapta. A mozdulatokból egy kapcsolat történetét olvashatjuk ki. A térben jól strukturált, szintén kontakt elemeket is használó, bár kevésbé a földhöz kötött előadás a Kijárat. Haraszti partnere a klasszikus táncot tanuló, de már jó ideje a kortárstánc világában mozgó Csere Zoltán. Egy nagyobb kör mentén helyezkedve méregeti egymást a két fél, mígnem a férfi a nő ölébe ugrik, majd rögtön megfordul a helyzet, a férfi tartja a nőt. Eleinte állva egymásra nehézkednek, majd a földön hemperegve szeretik és gyűlölik egymást. A férfi szabadulna, a nő szorítja, ahol éri öleli, de már mindhiába. Egy darabig még együtt táncolnak, úsznak egymás mellett, aztán irány a kijárat.

A szintén elég fiatal lengyel páros Pawel Malicki és Agnieszka Muczyn 46 elnevezésű előadásukkal kiérdemelték a zsűri fődíját duó kategóriában. Az egymáshoz tartozás és a szerelmi szál ebben a koreográfiában is főszerepet játszik, a furfangos kontakt improvizáció, az emelések, érintések együtt lépések ritmusa itt is megtalálható. A fényekkel jelölik ki a mozgás területét, testet testbe öltve átlósan átszelik a színpadot oda-vissza. De a végén egy színházi, vagy méginkább performatív gesztussal ellenpontozzák és egészítik ki a táncban ábrázolt együttlétet és kölcsönösséget. A tér jobb szélén egymás mellé ülnek, és egy-egy pohár tejet vesznek a kezükbe a táncosok. A fiú lassan kortyolva megissza a magáét, a lány pedig csak megforgatja a szájában és visszaköpi egy másik, tiszta pohárba. Aztán a fiú fogja és felhörpinti a lány tejét is. Éljen a győztes, és akinek ezek után volt még kedve részt vehetett a gálavacsorán.